2017. április 29.

Kincsem

A mai nap szintén életem meghatározó filmélményei között fog bevonulni a történelembe. Utoljára 13 éves koromban voltam egyedül moziban, amikor elmentem egyedül megnézni a Harry Potter és a bölcsek kövét másodszor is. Életre szóló szerelem és rajongás lett belőle. Most pedig 16 évvel később, fáradtan, elcsigázottan, az élet által megrágva és kiköpve lamentáltam a plázában hogy még nem szeretnék hazamenni, de akkor mihez kezdjek?

2016. január 15.

Fantörpenetikus foglalkozás, avagy létezik-e a tökéletes munkahely?



https://www.munkatarsaim.hu/badge
A munkahely legalább annyi fejtörést okoz az embernek, mint régen az iskola, csak most nem a dupla adag matekházi miatt zsörtölődünk, hanem a tömérdek mennyiségű elvégzendő feladat miatt. Osztálytársak helyett kollégák keserítik vagy szépítik meg a mindennapjainkat, és akkor ott van még a főnök, aki vagy támogató és inspiráló törpapa típus, akit talán még az is érdekel élünk-e vagy halunk-e, vagy lehet éppenséggel kiállhatatlan, kukacoskodó, mindent-jobban-tudó hókuszpók is, akinek a bejövő e-mailjétől rögtön nyolcasba csavarodik a gyomrunk, és előbb ugranánk le bungee jumpinggal egy viaduktról, semmint, hogy rákattintsunk a megnyitás gombra. Egy szó, mint száz, nem mindegy hova tesszük be a lábunkat, és milyen környezetben töltjük a napunk legnagyobb részét.

Hiszem, hogy egy jó munkahely felemel, és folyamatos fejlődésre sarkall, de legalább is a közérzetünket a megfelelő mederben tartja, és hazatérvén nem akarjuk a családunkon kitölteni a véredényeinkben felgyülemlett stresszt. Mindazonáltal nem könnyű rálelni az igazira, és ebben bizony az álláskereső portálok sem mindig tudnak segíteni, mert igen gyakran jól hangzó frázisokkal dobálóznak, minden harmadik hirdetés szövege ugyanolyan sablonos, száraz és semmit mondó, így aztán nem mindig derül ki, pontosan mit is várnak a megfelelő jelölttől.

Számomra a legelső munkahelyem olyan volt, mint az első szerelem, egyszerűen tökéletes, és így utólag belátom, túl korán esett az ölembe az, hogy minden klappolt. Ugyanakkor el sem tudnék képzelni ennél zökkenőmentesebb pályakezdést, mert az a sok szeretet és bátorítás, amit ott kaptam, megalapozta a munkához való jó hozzáállásomat, illetve masszív érzelmi tartalékkal látott el a borúsabb napokra. Pszichológusként nem tudok beszámolni céges szférában szerzett tapasztalatokról, de arról igen, milyen volt még a KLIK térhódítása előtt Pedagógiai Szakszolgálatban dolgozni.


Első alkalommal még az álláskeresés tortúráit is megúsztam, mert egy barátnőm elment szülési szabadságra, és engem ajánlott a főnökének a saját helyére. Nyár végén, a következő tanév indulása előtt csengett is a telefon, mondhatnánk tehát, hogy a munka talált meg engem, nem pedig fordítva. A főnökasszony pedig az iránt érdeklődött, találtam-e már magamnak helyet, és ő szívesen ad gondolkodási időt, döntsem el vállalom-e? Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy nincs ezen mit meggondolni, mégis mikor lesz nekem még egyszer ekkora szerencsém, hogy valaki annak ellenére kíván alkalmazni, hogy a mesterdiplomám kézzel fogható valójában a zsebemben lapulna? A második nyelvvizsgám letétele ugyanis éppen folyamatban volt, és a drága jó alma mater, addig ki nem adta a kezéből a dokumentumot, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy immár két nyelven nem lehet eladni engem egy zsák krumpliért, vagy pár tevéért.

Mondanom sem kell, azon túl, hogy a főnökasszony pozitív, fiatal személyiség volt, és minden egyes alkalomra, amikor beszéltem, vagy találkoztam vele, jutott egy-egy pozitív visszacsatolás, dicsérő szó, így szép lassan én is elhittem, hogy életemben először képes vagyok felnőtt, felelősségteljes munkát végezni. Kiváló csapat jött össze a kollégákból is, csupa elkötelezett, nyitott, abszolút a gyermekek érdekeit maximálisan képviselő szakembergárda vett körül, akik mellett nem csak szakmailag lehetett fejlődni, hanem emberileg is sokat tettek hozzá a személyiségem további alakulásához. A rengeteg tapasztalat mellett tehát új barátokat is szereztem. A takarító néni is – drága Erzsike – olyan örömmel és kitartással dolgozott, mindenki számára volt egy kedves mosolya, hogy kezdtem azt gondolni, valami utópisztikus párhuzamos univerzumba kerültem. Az már csak hab volt a tortán, hogy még a konyhás nénik is szemmel tartották az embert, evett-e már rendesen, nehogy étlen-szomjan összeessen a temérdek IQ teszt kiértékelése közben. S vallom, ahhoz hogy az ember segíthessen, gondoskodást, odafordulást adjon másoknak, neki is szüksége van ezekre, és ez ott és akkor meg is adatott nekem és a kollégáimnak is.

A munkakörnyezet ideális volt, látszott, hogy a város rengeteg energiát fordított arra, hogy a szakszolgálathoz forduló szülők és gyermekek a lehető legjobb ellátásban részesüljenek. Szép, tiszta, újszerű épület, rendezett környezet, a padló és a mosdók olyan tiszták, hogy enni lehetett volna a földről. A pszichológus szobában ott volt a klasszikus két fotel, aranyos játszósarok temérdek babával, autóval, és mindenféle játékkal, ami a gyerekek szemének-szájának ingere. A polcokon karnyújtásnyira sorakoztak a tesztek, szép csendben várakoztak, mikor emelem le valamelyiket, s annak, hogyan kívánok dolgozni valóban csak a képzeletem szabott határt (na meg a pályakezdők görcsölése, hogy vajon jól csinálom-e, amit csinálok.).

A vidékre történő ingázás egyáltalán nem viselt meg, minden reggel abban a tudatban keltem ki az ágyból, hogy szuper munkám van, és már alig vártam a következő kihívást, elintézendő feladatot, megtanulandó ismeretet, ami az adott napon várt engem. Mondják, hogy minden jónak vége szakad egyszer, s ez velem is így történt. Mindazonáltal tudom, hogy ez a nyugodt, pozitív légkörben zajló egy év, ami kézen fogva bevezetett engem a dolgozó felnőttek világába, megalapozta bennem a hitet, hogy igenis lehet valamit jól és még jobban csinálni. Erőt, önbizalmat adott ahhoz, hogy a rám váró későbbi nehézségeket elviseljem, hogy megálljam a helyem olyan terepen is, ahol meg is fulladhattam volna. Később pedig elég bátor voltam ahhoz, hogy tarthatatlan helyzetemen változtassak, mert már tudtam, amit tudtam: hogy igen is létezik olyan munkahely, ami nem megöl, kizsigerel és ráncokat lop az arcunkra, hanem feltölt, fejleszt, megváltoztat és segít elérni, hogy minden egyes nappal közelebb kerüljünk ahhoz az énünkhöz, amit egyszer régen, gyerekként megálmodtunk magunknak. 

* Ezt a cikket egy bloggerpályázatra írtam (www.munkatarsaim.hu). Elüt a blogom profiljától de ez is én vagyok, írni pedig mindig is szerettem. Ki tudja, talán valakit inspirál =)

2015. május 17.

Mérföldkönyvek az életemben



Mostani könyves témázásunk az én agyszüleményem volt még hónapokkal ezelőtt. Mielőtt a könyvmolyságomat eme blog szintjére emeltem, notórius újraolvasó voltam. Fogalmam sem volt kiadókról, fordítókról, online könyvrendelésről, levadászott könyves akciókról. Spontán és impulzív vásárló voltam, mint azt már az anekdotás bejegyzésben is említettem, gyakran tértem haza a Libriből egy új könyves szerelemmel, mert mindig kiszimatoltam valami igazán nekem valót. Szinte soha nem tévedtem ilyen vásárlások alkalmával. 

2015. május 1.

Kalandok a könyvek körül



Forrás

No én aztán jól kimaradtam a kb. két héttel ezelőtti témázásból, és annyira az utóvédben vagyok, hogy szinte már a következő témázás elővédjének számítok. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a felnőtt életvitel, a nagy mókuskerék annyira képes bedarálni az embert, hogy vagy ideje, vagy kedve nem marad a kedvenc dolgaira. Nem szeretem ezt az állapotot. Ugyanakkor maximalista is vagyok, nem tűrném el, hogy slendrián megfogalmazásban ácsorogjanak itt a gondolataim a blogban, mint rosszul öltöztetett kisgyerekek. Akkor inkább nem írok, de ne érződjön a szavakon a fásultság, és a szürke egyhangúság. No de most itt fekszem az ágy tetején és durmolás helyett én is megosztom veletek a kedvenc történeteim, amik a könyveimhez kapcsolódnak.

2015. március 5.

Szépiaillatú szerelem vérzivatarban - Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét



Nem is tudom, hol kezdjem. Épp most estem túl egy szerelmi történetbe ágyazott történelem leckén, vagy történelemleckébe ágyazott szerelmi történeten? No de ne szaladjunk így előre. Hosszú utat tettünk meg együtt: a könyv és én. Heverészett mindenütt, az ágy mellett, a táskámban, felrángattam a vonatra munkába menet, ott volt velem az állásinterjún, mint idegnyugtató és szerencsehozó talizmán, s miközben a szereplők élete olykor hányattatott fordulatot vett, az én életem is inkább hasonlított egy rém-hullámvasútra, mint sima víztükörre.

2015. február 28.

Bolondnagysága


Forrás

Néha úgy érzem, a lelkem egy része sokkal idősebb, mint a valódi életkorom, éppen ezért mindig találok valami értékeset a régi korok művészetében, amikor még voltak igazi, egyedülálló, senki mással össze nem téveszthető tehetségek, olyan érdemes művészek, akik feltehetően már az anyatejjel magukba szívták azt a különleges érzéket, amit a világon semmilyen iskolában nem tanítanak. Erre születni kell: vagy benned lakozik, vagy nem. Ezúttal a multiplex mozik világától kicsit eltávolodva, visszarepültem az időben, ám mégis olyan történetre bukkantam, ami a mai világban is ugyanúgy megállja a helyét. Igaz, a környezet és a technológia rohamléptekben fejlődik, de az emberi természet szinte mit sem változik.

„Az ember azt hinné, hogy a civilizáció fejlődésével humanizálódik az emberiség, de a történelem mindig rácáfol erre, igaz őrnagy úr? Az ember ugyanolyan agresszív vadállat maradt, mint mikor a barlangban élt. Ha nem talált ennivalót, akkor fölfalta egymást.”

Ez a történet nem szuperhősökről szól, akik megmentik a világot, hanem olyan hétköznapi emberekről, mint Te és én, akik a maguk módján próbálnak megküzdeni az élet nehézségeivel. Ki így, ki úgy, van, aki végig önmaga tud maradni, míg mások bizony tisztességtelen eszközökkel élnek, mindezt természetesen a feddhetetlenség álcája mögé rejtve. A középpontban Janka néni (Gobbi Hilda) áll, aki, hogy úgy mondjam, saját felelősségére távozik a kórházból, hogy visszatérhessen szeretett tanyájára, ami a mindent jelenti a számára: családot, életet, az egész világmindenséget. Hazaérkezésekor azonban kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nem csupán a halálhírét keltették, hanem kedvenc tárgyainak, mozdítható, értékesnek mondható dolgainak is lába kélt: az otthonát kifosztották. Janka néni hozzálát, hogy visszaszerezze, ami az övé, és hogy immáron sokadszorra kezdje újra az életét.

„Szeretem a természetet Zsufa. Közel érzem magamhoz. Milyen hatalmas tud lenni egy fa, és az a csöpp kis fűszál milyen erős. Én elpusztulnék kövek között. Az unokaöcsém már sokszor haza akart vinni hozzájuk, de hát mit csináljak én a hetedik emeleten?”

A film lassabb folyású, mint amihez hozzá vagyunk szokva, kevés karaktert vonultat fel, de mindegyiküknek fontos szerepe van, amely leginkább annak a sajátságos hangulatnak a közvetítése, ami ebből a történetből sugárzik. Amikor megszólal egy-egy szereplő, akkor minden szónak, minden mondatnak mélyebb értelme van, mint az elsőre hallatszik, s végig úgy éreztem, sokkal lényegesebb mindaz, amiről mindemellett hallgattak. Talán a címe miatt, de komikusabb hangvételre, valami viccesre számítottam, ám szép csendben egészen más vizekre evezett velem Janka néni és Zsufa (Máthé Erzsi). A sivár valóság lassan, alattomosan kúszott be a bőröm alá, erőt vett rajtam valamiféle csendes mélabú, ami általában akkor jelentkezik, amikor az ember tisztán átlát valamilyen jelenséget. Kiváló korrajz ez, a szereplők érzésvilágán keresztül az akkori rendszert is megismerhetjük.

Elcsépeltnek hangzik, ha azt mondom, Gobbi Hilda zseniálisan játszik, mégis ez az igazság. Minden mozdulatával, rezdülésével, kézintésével közvetíti felénk Janka néni egész lényét. Senki más nem tudja úgy a szemöldökét ráncolni, a szája sarkát remegtetni, mint ő, még meg sem szólal, csak megjelenik a színen, és máris mindenki nevet, sír, vagy éppen megdöbben. Csodálatos humora mellett ebben a filmben megismerhetjük kiváló drámai érzékét is, s hogy milyen könnyedén játszadozik a néző érzelmeivel. Egy fejbiccentéssel, vagy hangjának megbicsaklásával hol vidámságot, hol mélabút vált ki belőlünk. 

Mindazonáltal nem csak ő az egyetlen nagy név a szereplőgárdában. Olyan legendás színészek árnyalják a képet, mint Sinkovits Imre, vagy Máthé Erzsi – ez utóbbit most egészen más oldaláról ismertem meg. Hiába játssza a kissé nyers, iszákos, férfias természetű Zsufát, szépsége még pantallóban és mellényben is átütő, mindennél pedig már csak a játéka kiválóbb. Időnkénti sunyisága ellenére Zsufa mégis inkább egy szerethető karakter, akinek megbocsátjuk a botlásait, mert mihez is kezdenénk nélküle? Sinkovits Imre szerepe ezúttal aprócska, de azt hiszem, játszhat ő bármit, lehetne akár néma, akkor is hatást gyakorolna a nézőre.

Miközben a nagyvárosi kőrengeteg tövében néztem ezt a filmet, egyre inkább megértettem Janka nénit, hiszen én is szívesen sétálgatnék hatalmas árnyas fák tövében, miközben a kútból frissen felhúzott vizet kortyolgatom, s hallgatom a madarak énekét. Nincs se okostelefon, se utcazaj, se folyamatosan zajongó szomszéd. Előttünk a horizont a napfelkeltével, a friss, harsogó vidéki levegő, és annak a rég letűnt belső békességnek az érzése, amit napjainkban oly sokan hiába, mégis minduntalan keresnek.

Kifosztották egyszer, kétszer, háromszor, barátok bőrében tetszelgő képmutató népség fordult ellene, mégis megingathatatlanul küzdött azért, ami az övé, s volt hozzá elég hite, hogy mindezt keresztülvigye. Janka néni fontos példakép mindannyiunk számára: ha egyszer megtalálod ki vagy és hová tartozol, akkor senki és semmi, még az utolsó perceid sem vehetik el tőled a bizonyosság érzését, hogy igen, ez az, amiért érdemes élni és küzdeni. 

A cikket még 2013-ban írtam az Ekultúra számára, de most itt is elérhetővé tettem. 

Kedvenc történetem Gobbi Hildáról Garas Dezső tolmácsolásában


Kiadó/forgalmazó: Magyar Televízió Művelődési Főszerkesztőség
Kiadás éve: 1982
Szereplők: Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Sinkovits Imre
Zene: Tamássy Zdenkó
Kategória: tévéfilm
Színes, magyarul beszélő tévéfilm
Hossz: 62 perc
Forgatókönyvíró: Galgóczi Erzsébet
Operatőr: Zádori Ferenc
Rendező: Nemere László
 

2015. február 26.

Sok(k)oldalú könyvek tárháza



Szegény blogom itt árválkodik, mert nem törődtem vele időhiány és ihlethiány, és az írásra való késztetettség teljes, totális hiánya miatt. Azt hiszem, ha az ember túl sokat és túl sokfelé kényszerül adni magából, akkor egy idő után tényleg nem megy már tovább. Az alkotás és az írás pedig kegyelem által történik, valahol az ember lelkének legmélyebb bugyraiban, majd úgy tör a felszínre, mint a Vezúv. Nekem semmi energiatartalékom nem maradt, hát elapadt a szavak forrása is. No de most épp azon vagyok, hogy jobban zsonglőrködjek az idővel, néha kapok ajándékba egy-egy délutánt, s most úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, témázni fogok, és kész! Kettőt már amúgy is kihagytam, és bár eme témakör erős fejvakarásra késztet, mivel az olvasási kedvem, valamint az elolvasott könyvek száma is igen csak megcsappant az elmúlt időszakban, azért próbálok összehozni valami értelmeset. 

2015. február 20.

Egy zongorista, egy csellista és a vidéki sanzon








Gondoltam egyet (kettőt is), és arra jutottam ideje lenne végre életet lehelni a blogba. Így aztán ahelyett, hogy a jól megérdemelt pénteki „heverészek és nem csinálok semmit” munka utáni programomat űzném, most éppen feltöltöm azokat a tartalmakat, amik még nem jelentek meg a blogon. Ha nem kap el a lustaság, lehet még új anyagot is írok, elvégre ez az én kuckóm, ideje megint lakájossá tenni. Első körben jöjjön életem egy top fergeteges élménye, még pedig a novemberi Piano Guys koncert, amit sohasem fogok elfelejteni, és ha megint jönnek Budapestre, én ott leszek. Remélem ti is kedvet kaptok hozzá, hogy megismerkedjetek a zenéjükkel, ha meg már imádjátok őket, akkor jöhet ide alá a komment cunami. Jelzem, az alábbi bejegyzés a koncert utáni eufórikus állapotban íródott! A videók képi minősége katasztrofális, a telefonom csak ennyit tud, viszont a hangzás szerintem bitang jó, hallgassátok csak!

2014. december 25.

Karácsonyi üdvözlet

  No comments    
categories: ,

2014. október 31.

Boszorkánypéntek

Lumos!


Forrás
Bagolyhuhogásos, seprűnyélen lovagolós, boszorkányos jó estét kívánok! Amint látjátok, ez egy Halloween-i villámbejegyzés. Nálunk is kezd elterjedni az utóbbi időben ez az ünnep, ami az angolszász társadalmakban, de főleg Amerikában már ősrégi tradíció. Sokan acsarkodnak ellene, mondván halottak napja, meg mindenszentek napja ennél magasztosabb, mit kell itt kosztümökben ugrándozni, tököt faragni, meg egyéb ilyen dolgokkal vesződni. Nekem viszont szimpatikus az ünnep, humorforrás, a gyerekeknek vidámságot hoz, ha beöltözhetnek, vagy segíthetnek kidekorálni a házat, így talán kevésbé lesz nyomott ez a pár nap, amikor azért persze azokra is gondolunk, akiket elvesztettünk.

2014. október 23.

Anaria Irodalmi Bakancslistája Morgan Freeman tolmácsolásában


„Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!”1 Nem tudtam kihagyni ezt a kis fricskát a címben, főleg mivel nagyon szeretem a Bakancslista c. filmet Morgan Freemannel és Jack Nicholsonnal. Remélem a Freeman rajongók tényleg az ő hangján hallják, olvassák ezt a bejegyzést. A mostani témázásban a könyvekkel, az olvasással kapcsolatos egyéni bakancslistánkat járjuk körbe. Felskicceltem magamnak néhány dolgot, de eléggé improvizatív író vagyok, szóval lehet, hogy útközben elkanyarodok másfelé, vagy még ezernyi dolog eszembe jut. Előre is elnézéseteket kérem, ha esetleg maratonivá válna ez az írás, de már ismertek, grafomán hajlamaimat nehéz kordában tartani. 

2014. október 19.

Az elmúlt időszak krónikája



Drágáim!

Tudom, hogy a nyáron azt ígértem, ezen túl többet fogok ide pötyögni, ám nem sikerült eme ígéretemet betartani, amit mélységesen sajnálok. Történt ugyanis, hogy a hullámvasút, amiről beszéltem, megint vett egy hajtűkanyart, amitől képletesen szólva tényleg majdnem elhánytam magam, és kis híján elájultam. Mondják igen, hogy a baj csőstől jön, én nem tudom, szerintem tíz évre előre kimerítettem a baj-ránkömlési-keretet.
Jól megérdemelt két hetes nyári szabadságom, nagyon hamar kórházi lótás-futássá változott, mert anyukám bekerült a magyar egészségügy csodálatos rendszerébe, és ott hánykolódott egész évben, ami végül ismételt kórházi tartózkodássá nőtte ki magát. Most is éppen bent kempingezik, de hálát kell adnom az égnek, talán végre végére jutunk a problémának, mert megtalálták a kiváltó alapproblémát, és immáron sok-sok hónap után végre eredményesen kezelik. Azért nem kis döbbenetet váltott ki belőlem, hogy bizonyos nem túl bonyolult részbetegséget 7 hónap után sikerült végre gatyába rázni, illetve hogy eme szövevényes tünettan mögött meghúzódó probléma is több hónapig bujkált, mire végre lefülelték.

Forrás

2014. augusztus 24.

Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe

  3 comments    
categories: , ,


Forrás

Ez alkalommal kicsit el vagyok csúszva az élbolytól, mert ők már hétfőn közzé tették magvas gondolataikat a témában, de bizonyos élethelyzeti problémák miatt, én csak most tudom megfogalmazni a véleményemet. A mostani témánkon belül azt igyekszünk górcső alá venni, hogy milyen bosszantó dolgokkal kell szembesülnünk olvasás közben. Nem most nem arra gondolok, hogy mindig akkor cseng a telefon, jön fontos e-mail, és a családunk is pont akkor akar közösségi életet élni, vagy a fülünket rágni valamiért, hanem kifejezetten a könyvhöz kapcsolódó jelenségekre, melyek időnként igencsak kiverik nálam a biztosítékot.

2014. július 21.

Amikor Anaria kilépett a komfortzónájából

  20 comments    
categories: ,

Kedves Olvasóim! 

Eme bejegyzés egy újfajta megmozdulás első szárnypróbálgatásainak tekinthető. Blogger barátosnéimmel közösen kitaláltuk, hogy időnként lesz egy-egy téma, amiről mindenki elmondhatja, leírhatja az egyéni szöttyögéseit, és ezekből a kis szubjektív morzsákból jobban megismerhettek minket, mi pedig elfilozofálgathatunk a világ dolgairól, így tulajdonképpen mindenki jól jár. Első témánk a komfortzónából való kilépés, hogy feszegetjük-e a határainkat az olvasás berkein belül, kipróbálunk-e más, tőlünk messzebb álló műfajokat, vagy maradunk a járt úton, és inkább biztonsági játékot játszunk.